Melanzs Kávézó

Eléggé felkapott hely, annak ellenére, hogy nem rég nyílt. A falakat fekete tapéta fedte. Első benyomásra kissé sötét helynek látszott, de jól megoldották a hangulat világítással a falak sötét színét. Ez igazán ideális hely egy kis romantikázáshoz. Pincérek öltönyben voltak felöltözve, és lesték a vendégek mindent óhaját, sóhaját.

Szükségem volt néhány dologra, épp ezért kimenőt kértem egy egész napra. Sok dolgot kellett elintéznem a bandával kapcsolatban is, interjú egy újságnak, néhány új gitárpengető megvásárlása, egy új ruha rám igazíttatása...ezt mind nekem kellett elintéznem, ráadásul teljesen egyedül. Nem kellett annyira sok ideig győzködnöm az igazgatókat, hogy engedjenek el erre a kis kiruccanásra.
Az egyetlen problémám az volt, hogy az emberek felismertek és már már zavaró gyakorisággal kértek aláírást tőlem, legalábbis addig, amíg nem voltam elég körültekintő. Most egy szakadt hatású szűk farmert, magassarkú csizmáz, fekete felsőt viseltem és fekete köpenyt, aminek a kapucniját jó mélyen a fejembe húztam, hogy épp csak néhány szőke tincs lógjon ki alóla.
Miután végeztem a teendőimmel a kezemen lévő órára pillantottam. Még épp időben voltam. Találkozóm volt Daniel Reeddel. Ismerősen csengett a név, sokat hallottam már róla a suliban és a hallottak alapján szimpatikusnak tűnt. Ő is Filius diák volt. Bár ez számomra nem jelentett olyan sokat tekintve, hogy nem olyan régóta tanulok a Draconiusban.
Elképzelni sem tudtam mit akarhat tőlem, ugyanis senkitől nem hallottam arról, hogy a suli óta mivel foglalkozik. Csak reméltem, hogy ez nem apámék egy béna trükkje arra, hogy találkozzanak velem és a "sötét oldalra" csábítsanak. Őszintén szólva kezdtek már rettenetesen a bögyömben lenni. Eszembe sem jutott beállni a halálfalók közé, egészen más terveim voltak és egyáltalán nem volt okom közéjük tartozni. Szerintem ez számukra is nyilvánvalóvá vált, ezért is próbálták alkalmazni a családegyesítés stratégiáját. Gyűlöltem őket, szóóóval...nem jött be. Egészen addig nem voltam hajlandó még fontolóra sem venni a dolgot, amíg nem szolgáltatnak nekem valami nagyon nagyon jó indokot, de nem hittem, hogy olyan egyáltalán létezik.
Gondolatmenetem közben megérkeztem a Melanzs Kávézóba, ahová megbeszéltük a találkozót. Elég elit hely volt, szerettem, mert itt nem kellett kapucni mögé bújnom, itt egyszerűen békén hagytak. Leültem egy sarokban lévő asztalhoz, lehúztam a csukját, megigazítottam a hajam és rendeltem egy jó erős feketét.
Danielnek még a színét sem láttam, ezért hagytam, hogy a gondolataim ismét önálló útra keljenek. Marcusra gondoltam és a kastélyban töltött éjszakánkra. Nem tudtam hol lehet most, mindig ezt csinálta...napokra eltűnt és ez nem csak engem töltött el aggodalommal, hanem a Misery's többi tagját is. Nagyon reméltem, hogy minél hamarabb előkerül.
Végre megkaptam a kávém. Megköszöntem a pincérnek egy mosoly kíséretében és élvezettel kortyoltam bele az italba.

Angie

Én és az ígéreteim. Ha nem tartanám be őket, nem lennének problémáim. Minek kell nekem ugrálnom, hogy találkozhassak a Blackmore família egyetlen olyan tagjával, aki még nem állt be a Ligába. Rémes. De mivel ma úgy sincs semmi dolgom, üzentem a csajnak, hogy találkozzunk. Vagy valami ilyesmi. Nem fogok arról papolni, hogy álljon be a ligába, ha nem akar. Nem erőszak, megkínozni meg nem fogom. Szóval éppen készülődök otthon. Szokásos fekete cucc, mellé meg a fekete utazóköpenyem, aminek feltűnően nagy a csuklyája. Nem véletlenül. Nem akarom kivillantani magam a tömegnek, hiszen körözésben állok. Aurorokba meg nem akarok belefutni. Az oka ennek nagyon egyszerű, nincs kedvem menekülni. Elintézem a dolgom, és szabad vagyok. Úgy sem fog beállni, akármit mondhatnék neki, könyörögni meg nem fogok, ha egyszer nem akarok. Egy pukkanással tűnök el otthonról, és a lány mögött termek a Melanzsban. Legalább négy éve nem voltam itt. Nem közlekedek gyalog. Karba teszem a kezem, és hátralököm a csuklyát a fejemen, itt már úgy sem érdekel, ha meglátnak. Utoljára 4 éve láttak, most már rám sem ismernének. Megköszörülöm a torkom, és szólásra nyitom a számat.
-Blackmore… Előre szólok, hogy azért vagyok itt, hogy meggyőzzelek. Ami tudom, hogy nem fog menni. Szóval tulajdonképpen nem értem minek jöttem ide, de ha már itt vagyok, ugye megengeded, hogy leüljek? –
Remélem nem hoztam rá annyira a szívbajt, de én már csak ilyen vagyok. Sajnos nem vagyok túl jóban a családtagjaival, és legszívesebben mindegyiket kicsinálnám, de a csapat miatt nem tehetem, hiszen a ligában nagyon nincs egyén… Persze ezt nekem nehezemre esett megérteni, de régi motoros vagyok mára, most már tudom, hogy ennek így folytatódnia. Szeretek turkálni mások fejében, most meg is teszem…
-Ejnye, csak nem elfutottak a gondolataink másfelé… Nem jó, ha ennyit érlelődünk valakin, a kötelékek… Csak bajt hoznak. Higgy nekem. –
A végére lehet hallani a hangomon, hogy elmosolyodom halványan. Őszintén beszélek, úgy tudok olvasni a fejében, mint ha egy régi tankönyvet olvasnék. Leülök vele szembe. Persze a válaszát megvárom, de igazából nem érdekel nagyon, hogy mit mond, így is, és úgy is helyet foglalok mellette. Kíváncsi vagyok, mit fog felhozni, érdekesen hallgatom majd.

Fogalmam sincs mennyi ideig várta Danielre. Túlságosan elkalandoztak a gondolataim. Kezdtem úgy érzeni, hogy lassan azt is elfelejtem, hogy miért is vagyok itt, bár...tulajdonképpen tényleg nem tudtam.
Végre vége szakadt a várakozásnak, ugyanis megjelent a személy, akire vártam. Felvontam a szemöldököm. Ismerős volt az arca, könnyen lehet, hogy valami iskolai fotón láttam, ugyanis a nevével elég sokszor összefutottam rövid Draconiusos pályafutásom alatt. Elég híres volt a suliban, ezért is mentem bele a találkozóba. Kíváncsi voltam a híres Daniel Reed-re és főleg arra, hogy mit is akarhat tőlem.
Nem kertelt, amint megérkezett nyíltan elmondta miért is jött ide. Egy pillanatig azt hittem, hogy le fogok esni a székemről. Elképesztő, hogy nem bírnak már békén hagyni. Sok mindenre számítottam a találkozást illetően, de erre azért nem. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, aztán egyszerűen bólintottam, hogy ha már itt van, akkor nyugodtan üljön le.
-Hálás vagyok, amiért megkímélsz a szuper meggyőzőszövegektől. Így mindenkinek jobb lesz.-mosolyodtam el, aztán felé nyújtottam a kezem.
-Angeliqua Blackmore.-mutatkoztam be, mintha nem is tudná, hogy ki vagyok, vagy fordítva. Egyszerűen csak szerettem betartani ezeket a formulákat, mert segítettek a földön maradni a maguk egyszerűségével.
-Ne turkálj a fejemben! Elég idegesítő. -pillantottam rá. Hangom nem volt dühös vagy szemrehányó, inkább tényközlő. Igyekeztem minél jobban beleásni magam az okklumenciába, de ennél sokkal több időre volt szükség ahhoz, hogy igazán menjen.
-Egyébként igazad van, a kötelékekkel csak a baj van. -helyeseltem végül. Nem örültem ugyan, hogy belenézett a fejembe, de annyira azért nem hatott meg. Ráadásul tökéletesen egyet kellett értenem vele a kötelék dologban, eddig csak bajom volt belőle, tényleg egyszerűbb lenne elvágni a kapcsolatokat és úgy létezni, csak nem tudtam eldönteni, hogy lenne e értelme.
Újabb kortyot ittam a kávémból, majd Danielre néztem.
-Hogy lehet az, hogy a híres Filiusos ex-diák, Daniel Reed a "sötét oldal" csicskája lett? -kérdeztem érdeklődve. Ezt egyáltalán nem szántam rosszindulatú kérdésnek, még akkor sem, ha annak hangzott. Nagyon is érdekelt mi vitte erre az útra, hiszen Filiusos volt, mint én, és fiatal is. Tudni akartam mi az, ami miatt emellett döntött, hiszen a suliban a legtöbben sokkal...magasztosabb jelent társítanak az ő nevéhez. Számomra csak két ok létezett, ami miatt egyáltalán hajlandó lennék fontolóra venni a csatlakozást, és kíváncsi voltam, hogy Daniel oka egyike e a két általam lehetségesnek.
-Kedveled az apám? -kérdeztem meg egyenesen. Nem hittem, hogy komolyan bárki is kedvelhet egy olyan embert, mint ő. Mikor először találkoztam vele és Darrennel még azt hittem lehet számukra remény...most úgy látom ha van is halovány fénysugár, az csakis Darren számára. Az apámról hallani sem akartam legszívesebben tőrt döftem volna a szívébe és őszintén reméltem, hogy egyszer tényleg nyílik rá alkalmam.

Sajnálom, hogy egy picit késtem, de muszáj volt készülődnöm. Nagyon muszáj, mivel nem akartam csapzottan kinézni egy ilyen… „randin”. Szóval tény, hogy később jöttem, de most már itt vagyok, szóval belevághatunk abba, amibe bele kell vágnunk. Úgy nézett engem. Mintha ismerős lennék. Nem is csodálom, hiszen ő is abba a házba jár, ahova én jártam. Hogy honnan tudom? Mindent tudok róla, mindent meg kellett tudnom róla, mert a drága édesapja mondta, hogy jöjjek el. Egyébként legszívesebben tényleg kinyírnám, de nem lennének boldogak a szervezetben, szóval… Ez ugrott.
Egyébként én is utálok beszervezősdit játszani, mert aki nem akar jönni, az úgy sem fog jönni. Szóval nem értem mire fel ez a nagy erőltetés. Ha meg majd jön, akkor jönni fog, ennyi az egész.
-Ugyan, nekem annyi kedvem volt meggyőzni téged, mint neked csatlakozni. Tehát most ha már itt vagyunk… Akár beszélgethetnénk is. – vetem fel neki az ötletet. Ha már itt vagyunk, hasznosítsuk is már magunkat. A fejéből kiszállok, nem turkálok benne többet. Eleget teszek a kérésének, hát nem nézelődök többet.
-Hm, kötelékek… Talán a kötelékek miatt… vagyok ott, ahol most is vagyok… - sóhajtok fel, és keserűen elmosolyodok. Igen, ebben van valami, hiszen még most is van, mi odaköt az iskolához. Illetve valaki, és ezt a valakit nehezen tudom elfelejteni. Most, hogy ismét rá gondolok, kiülnek a gondolataim az arcomra, bár ez csak egy röpke pillanatig tart, megrázom a fejem és tekintetem újra Angie-re emelem.
-Ha gondolod, szívesen elmesélem neked a történetem. De nem lesz boldog. Ha egy címet adnék neki, és ez egy film címe lenne, azt is adhatnám neki, hogy: A fiú, akinek jobb a sötétségben. – keserűen mosolyogva mondom el. Igen, ez a kijelentés az én számból hangzott el, még évekkel ez előtt, de nem bántam meg. Mert sokkal erősebb lettem ez által. És nem lehetek elég hálás azoknak, akik miatt ilyenné váltam.
-Hm… Legszívesebben kinyírnám, de mégsem tehetem meg, mert akkor előbb-utóbb engem is kinyírnának. – vonok vállat, miközben nemes egyszerűséggel közlöm az igazságot. Soha nem csináltam ebből titkot, hogy nem bírom a banda felét, de ez nem az én problémám… Vagy várjunk csak, az enyém is.

Bólintottam. Tulajdonképpen igaza volt, így megkíméltük mindkettőnket egy unalmas és értelmetlen eszmecserétől, és mivel ezt mindketten beláttuk, akár még érdekes beszélgetés is kerekedhet az ebből az egészből.
-Másnak képzeltelek. -jelentettem ki. -Úgy értem...tudod, olyannak, aki nem áll le csak úgy beszélgetni egy diáklánnyal, hanem lelép, amint elvégezte a feladatát. -húztam apró mosolyra a szám. Kellemesen csalódtam, mert még nem volt kedvem visszamenni, Daniel pedig érdekes embernek tűnt. Persze nem tudtam ő hogy vélekedik rólam, de ebben a pillanatban ezt nem is tartottam túl fontos kérdésnek.
-Bocs, hoznál még egy kávét? -állítottam meg a pincért, aztán ismét teljes figyelmem a férfire irányítottam.
-Talán igen, talán nem. Ez úgy hangzott, mintha keresnél valamit, ami felment...felment a tetteid alól.
Nem akartam túl indiszkrét lenni, egyszerűen csak kimondtam, amit erről gondoltam, mert rá kellett jönnöm, hogy kötelékek ide vagy oda, nem takarózhatok azzal, hogy ezt vagy ezt emiatt vagy amiatt az ember miatt csináltam, még akkor sem ha az illető fontos vagy fontos volt a számomra.
-Ugyan...nem szeretem a boldog történeteket, a fájdalom inspirálóbb. -mosolyodtam el. Persze nem örültem, hogy szomorú a története, de ettől függetlenül hittem abban, hogy a fájdalom sok mindent megtanít az embereknek.
-Figyelj...mindenki megérdemli a fényt, senkinek nem jó a sötétben. Találd meg a fénysugarad és akkor rájössz, hogy a bosszú nem is olyan kielégítő...mert ezért csatlakoztál a Ligához, nem igaz? A bosszú miatt...
Nem gondoltam semmi konkrét dologra, csak számomra ez volt az egyik olyan ok, ami megmagyarázta volna, és hát lássuk be, a legerősebb is.
-Az sajnálatos lenne. De megnyugtató, hogy nem csak én küldeném őt pokolra.