Iris Leighton Fane Primus diák
Hozzászólások száma : 6
| Tárgy: Iris Fane - KÉSZ! Hétf. Júl. 01, 2013 9:27 am | |
| IRIS LEIGHTON FANELOOKS LIKE THE HOLY GHOST IS GONEa z. a l a p o k
,NÉV: Iris Leighton Fane ,BECENÉV: Iris, Lulu ,NEM: nő ,KOR: 18 ,HÁZ: Primus ,ÉVFOLYAM: hatodik ,FOGLALKOZÁS: semmi extra, nem vagyok az a típus, aki túlzottan közkedvelt lenne.. ,CSOPORT: primus-diák ,VÉR: félvér ,PÁLCA: 13 és ¼ hüvelyk hosszú fenyőfa pálca, unikornis szőr maggal
NOW YOURE AFRAID OF YOURSELF a. t ü k ö r b e. n é z v e
,PLAY-BY: Arizona Muse ,HAJ: barna, szőke… attól függ, hogy mennyire szívja meg a nap ,SZEM: kék ,ISMERTETŐJEL: semmi extra ,ÖLTÖZKÖDÉSI STÍLUS: kedvelem az egyszerűbb ruhákat, a finom és lágy esésű anyagokat. Imádok ruhákat tervezni, úgyhogy általában olyan ruhákat hordok, amikben benne van a kezem nyoma. Nem vagyok túl kihívó, azonban ezzel – azzal, mindig mindent újjá varázsolok, és ez kiemel a tömegből. Az egyszínű dolgokért jobban rajongok… és sportcipőt soha nem veszek a lábamra. Kivéve persze, ha nem muszáj… ,EGYÉB: -
OVER YOUR SHOULDER YOU HAVE TO WATCH a. s z e m é l y i s é g
,MUMUS: utálom a bogarakat, rovarokat és minden ilyesmi állatot ,EDEVIS TÜKRE: Hogy újra lássam apámat, aki boldogan karol át, és suttogja a fülembe, hogy mennyire büszke az ő tökéletes kislányára ,VERITASERUM: - Szerelmes vagyok Jamesbe. Plátóian, távolról csodálom és őt tartom a tökéletes férfinak. – soha nem volt még barátom, és ebből adódóan szűz vagyok - általában éjszakákon keresztül szoktam egy-egy ruhán dolgozni - a divatszakmában helyezkednék el, de a környezetemnek fogalma sincs arról, hogy ezzel foglalkozom - utálom, hogy nincs sok barátom, hogy nem vagyok mások számára túl érdekes. - imádom a bátyámat, ő a példaképem! Szeretnék olyan lenni mint ő… sok baráttal, emberekkel körülvéve. ,PATRONUS: egy tengerimalac ,SZEMÉLYISÉG: Igazán kedves, szeretetreméltó lány vagyok. Ha még nem ismernél… mondjuk tudom, hogy nem ismersz, de ezek azok a dolgok, amiket először is elmesélnék neked. Kedvelem az embereket, mindenkihez van egy jó szavam, és már-már naivan tökéletesnek látok mindenkit, pont úgy, ahogy apám is tette annak idején. Hiszek az álmokban, abban, hogy a jó mindenkiben benne lakozik, és e szerint is cselekszem. Nem szoktam goromba lenni, azonban ha bántanak, legelőször magamban keresem a hibát és bezárkózom. Ha olyat bántanak, aki számomra fontos, nos azért kiállok, és ilyenkor csodálkozhatnak csak azok, akik egyáltalán nem tudják kivel állnak szemben. Ha a szeretteimről van szó, akkor bátran állok mindenféle kihívás elé, és a végsőkig is elmegyek ha kell, legyen az a halál, vagy épp bármi más! Maximalista vagyok, és imádok bíbelődni bizonyos dolgokkal. Nagy szenvedélyem a ruhakészítés. Egy-két divatüzlet vette már meg egy-egy darabomat, én pedig erre, valamint arra, hogy anyámnak megvarrtam a menyasszonyi ruháját mindennél büszkébb vagyok. A gyakorlatban használt mágiákkal kissé nehezen boldogulok, ez köszönhető annak, hogy elítélem az erőszakot. Amúgy nem vagyok gyenge, csak nem szeretem használni a mágiát, inkább a két kezemre hagyatkozom, ami eddig még mindig kihúzott bármilyen bajból. Nem idegenkedem a munkától, attól, hogy valamit két kézzel kell megcsinálnom, és talán ezért vagyok más mint a többi lány. Apám kviblisége miatt megszerette a mugli dolgokat, úgyhogy tudok focizni, sőt még kosarazni is, bár itt nem sokan tudják mik is ezek a sportágak.
HEAVEN FALL INTO HELL a. t ö r t é n e t
,APA: Wiliam Fane (40) – meghalt; Jason Hartigan (45) - mostohaapa ,ANYA: Cormia Laurens (43) ,TESTVÉR(EK): Dylan(25), Karla(3)-féltestvér ,EGYÉB: - ,TÖRTÉNET: - Aztán a herceg megcsókolta Hófehérkét, akinek szeme abban a pillanatban kipattant. Felébredt halálos álmából, és a szerelem ereje ismét megmutatta mire is képes. Így tehát, örökké éltek, és kormányozták a csodálatos országot, melyet a lány ezek után, magáénak tudhatott… persze ez a valóságban nem ilyen egyszerű ám! Minden kis figyelemért és csillogásért meg kell harcolnod! Ugye tudod?! Legelőször is csodálatosnak kell lenned, hogy minden szem rád szegeződjön, aztán… - Jézusom, Lulu! Hagyd abba! Mivel tömöd ennek a gyereknek az agyát?! Még csak 3 éves! Könyörgöm! Ugyan kincsem, ne is figyelj rá oda! A nővéred csak túlzottan elkeseredett! – mondja anyám, majd kikapja az ágyból a szőkeséget. - Jah, elkeseredett, és mániákus, mert őt senki sem veszi észre, és ha mégis, csak a törpe orrát látják meg elsőként! – nyílik az ajtó és az én oly utálatos bátyám lép be rajta, vigyorogva. Persze ő sosem fogja megérteni, hogy miről is álmodozom. Ő tökéletes, mint férfi, - és igen népszerű is volt a suliban. Sötét haj, világos szemek, kisportolt alak.. blöah… - Fogd be Dylan! – kiáltom, majd a mellettem lévő óriási párnát már dobom is az arca irányába. Mégis mit képzel ez magáról? Azt hiszi, hogy hazajön egy hosszú hétvégére és máris joga van mindenbe beleszólni? Hát azt már nem! Különben is… ő úgysem értheti, hogy számomra ez mennyire fontos, hiszen férfi. Nekik csak a strigulák száma számít! - Ne mondd, hogy neked nem számítottak a strigulák! Hallottam hírét, milyen kandúr volt az én bátyuskám! – vigyorgom, és nyújtott nyelvvel futok egy kört a szobában, miközben Dylan röhögve rohan utánam. - Igen?! Te már csak tudod, vénkisasszony! Különben is, ami történt megtörtént, nekem pedig itt van Ashley! – mondja, majd teljes testsúlyával rám vetődik. Egy halk sikkantásra azért még telik tőlem, mielőtt a párna betölti a látóteremet. - Fejezzétek be ezt azonnal! Nincs se kedvem, se energiám törött csontokat helyrerakni, és gyógyítót sem akarok hívni azért, mert a két szellemileg visszamaradott gyerekem, hülyeséggel tömködi a legkisebb fejét, és mert állandó jelleggel egymást nyúzzák… istenem, szállj már le Lulu hátáról Dylan! – parancsol anyám, amire természetesen mi pontosan úgy reagálunk, mint tizenévesen. Azonnal szétrebbenünk, ágyat igazítunk, párnát a helyére rakunk, majd katonásan haptákba vágjuk magunkat egészen addig, míg anyám egy megadó mosollyal oda nem sétál hozzánk és a nyakunkba nem borul. - Annyira örülök nektek! Gyertek kajálni, kész a vacsi, és már Jason is csak rátok vár Karlaval. – mondja anyám, majd könnyeivel küszködve átkarol, és az asztalhoz kísér minket. - Üljetek le! – kér minket Jason, mi pedig egy bólintással jelezve helyet foglalunk. Tudjuk, hogy miért vagyunk itt mindannyian. Ez a hír nem újdonság. Szerintem a bátyám is pontosan tisztában van vele, nem csak én. Igazából talán ezért nem értem, hogy Jason mit is akar mondani. Elveszi anyámat, holnap végre beteljesedik a vágya, egy család lesznek. Persze mi is az leszünk, csak nem ugyanúgy. És ez furcsa... Furcsa ha az ember anyja, annyi év után ismételten talál magának valakit... Persze nem, dehogyis kérném, hogy ne menjen hozzá!!! Hiszen Jason imádja! Csak egy kicsit olyan ez az egész helyzet, mintha aput megcsalná. Mintha elfelejtette volna őt! Őt, aki igazából a nagy Ő volt a számára! Nagyot sóhajtok, kezem kicsit ökölbe szorul, majd a tipikus „essünk már túl ezen az egészen” nézésemmel bámulok mostoha apám arcára. - Ugye, holnap lesz az esküvő a kápolnában, valamint itthon rendezünk fogadást… Csak el akartam mondani, hogy pár ember jelen lesz, nem csak ti, és hát… meg akartam köszönni a támogatásotokat. Tudom, hogy apukátok halála mindenkit megviselt. Nem szeretném őt helyettesíteni, nem is tudnám, azt hiszem, azonban kérlek titeket, adjatok nekem esélyt, még egyet, egy másikat.. hogy nektek is apátok lehessek, ne csak Karlanak. Szeretem anyátokat, és ti is a szívemhez nőttetek. Igazából nem tudnám elképzelni az életemet nélküle, nélkületek. Végre, 4 év után sikerült rávennem arra, hogy az én nevemet viselje, hogy hozzám jöjjön! Köszönöm drágám!! Hálás vagyok ezért, és nagyon szeretlek! Titeket is! – néz ránk nehezen lélegezve, csillogó szemekkel, majd anyámra, aki láthatóan a könnyeivel küszködik. Immár tudom, hogy nem felejtette el őt, egyszerűen csak tovább lépett! De vajon nekem is tovább kellene? Nem kellene már annyira ragaszkodnom azokhoz a mámorító emlékképekhez, melyek apuhoz kötnek? A közös karácsonyfa díszítésekhez, a nagy hó csatákhoz, az állatkerti sétákhoz, a baráti beszélgetésekhez? El kellene felejtenem azt az augusztusi éjszakát mikor az életét adta egy gyermekért, aki bennrekedt az égő házban? Ő volt a világ legjobb tűzoltója, és legtökéletesebb embere! Miért nem volt egy kicsit gyorsabb? Miért nem volt ügyesebb? Miért nem volt benne mágia? Ha nem lett volna kvibli… Mindig mindent megoldott a világon, ezt azonban nem tudta! Miért? Miért? Fejemben ugyanaz a szó visszhangzik egyre erősebben, egyre hangosabban. Arcom lassan fehérre vált, és csak abból jövök rá, hogy borzalmas arcot vághatok, hogy minden tekintet rám szegeződik. Egy pillanatig értetlenül pislogok, majd hápogok is párat. - Ó…ó! Semmi baj, tényleg, csak egy pillanatig azt hittem, hogy a legfontosabbat nem hoztam magammal! De máris jövök! – hadarom, és villámgyorsan felpattanok az asztaltól. Hatalmas robajjal futok be a szobámba, majd húzom elő a bőröndöt, melyet magammal hoztam. Igen, már jó pár éve nem lakom itthon. Nem bírtam elviselni apu hiányát, és Jason ittlétét. Kedvelem, meg minden, de mégis. Kicsit sok volt és túl korai ez az egész. Jobb így, a Draconius-ban és hála az égnek, elég jól tanulok ahhoz, hogy kapjak egy kis zsebpénzt anyuéktól. És ha minden jól megy, idővel, barátokkal is megtöltöm az ottani szobámat, mely jelen helyzetben nincs tele lányos kacajokkal és nagy baráti beszélgetésekkel. Sajnos, nem én vagyok a suli legnépszerűbb lánya. DE!! HATÁROZOTTAN DOLGOZOM AZ ÜGYÖN! Én is akarok sok embert magam körül, azt akarom, hogy itt sok barátom legyen, hogy ne legyen minden olyan elcseszett, mint régen. Hiszen az idő múlásával, - és immár egyre távolabb a tragikától - én is kinyíltam. Be akarom hát pótolni azt, ami kimaradt! Azt akarom, hogy én legyek az a lány, akiért mindenki rajong. Bálba akarok menni, és nem egyedül, egy igazi kis csapatot akarok magam köré gyűjteni olyanokból, akiknek neve is van a suliban… de istenem, ez olyan nehéz! Hiszen hiába minden buli, hiába minden meghívás nélküli, átmulatott éjszaka, egyedül nem teljes. Vajon mikor lesz ennek a pech sorozatnak vége? Vajon kitűnhetek a tehetségemmel? – mormolom magamban, majd válaszra sem várva, kiemelem azt a bizonyos valamit a táskámból. Gondosan becsomagoltam, még a lila masni sem hiányzik róla, hiszen tudom, hogy anyunak ez a szín a kedvence. Mély levegőt veszek, majd a gondosan becsomagolt, szépséges dobozt a konyhába cipelem. - Hát úgy gondoltam, kellene neked egy ilyen, a nagy napra! – mondom mosolyogva, miközben anyám kérdőn és értetlenkedve mered rám. Leteszi kezéből a pezsgős poharat, melyet ezen idő alatt teli töltöttek a habzó nedűvel és bontogatni kezdi az ajándékot. Nem kell sok idő, hogy felismerje mit is kapott tőlem. Arca vörösre vált, szája széle megremeg, pont úgy, ahogy az ujjai is. Rázkódva hajtogatja félre az átlátszó papírt, mely a csodaszép menyasszonyi ruhát védi. Ez életem sokadik ruhája. Persze, hogy valójában ezek érdekelnek, nem tudja más, csak néhány tanárom. Sosem akartam hamupipőke lenni, mindig inkább arról álmodoztam, hogy én tehessek valakit hercegnővé. A kisegér a meséből, aki sietve varr egy gyönyörű csipke díszítést, egy hófehér selyem anyagra. - Remélem tetszik! Nem akartam túl csicsást és hivalkodót. Csak egy egyszerű szabású ruhára gondoltam… - mondom, ám a mondatot nem tudom befejezni. Anyám gyermekként borul a nyakamba, csüng rajta, és csodálatos orcáján patakokban hull a könny. Persze én is elkezdek bőgni, hiszen, ahogy anyám is megmondta, én csak egy „túlérzékeny” kislány vagyok. - Annyira szeretlek! És mindig is szeretni foglak! Köszönöm! – suttogja anyám, én pedig immár bőgve tudomásul veszem, hogy eltaláltam a legeslegszebb nászajándékot. Megajándékoztam egy saját készítésű ruhával, valamint a szeretetemmel…
LOOKS LIKE YOUR BOATS ABOUT TO SINK a. j á t é k o s
,NEVED: Lulu ,KOROD: országút közeli :’D ,TAPASZTALAT: 7 éve talán… de lehet kevesebb..
| |
|