Simah tavak

Több egymásba ömlő tóról van szó. A legnagyobb az alkalmas a csónakázásra is, viszont fürdeni benne nem szabad. Vízi élőlények kedvelt lakóhelye, akik bár nem ártalmasak de nem kedvelik a fürdőzőket.

Hangos csattanással vágtam be magam mögött a szobám ajtaját, miután magamra kaptam a bőrkabátom és egy üveg whiskyt. Már éjfél is elmúlt, de képtelen voltam elaludni. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi lenne a legjobb megoldás a hirtelen jött családproblémámra. Kezdetnek remek ötlet volt az okklumencia, de azon nem tudott változtatni, hogyha nem teszem azt, amit az apám és az az idióta bátyám mondanak, akkor baja esik a nevelő szüleimnek. Bármennyire is utáltam őket, ezt egyszerűen nem hagyhattam.
Igyekeztem minél hamarabb elhagyni az iskola épületét.
Nem akartam, hogy elkapjanak, mivel akkor legalább 1 órán keresztül ülhettem volna az igazgatói irodában és hallgathattam volna a kiselőadást arról, hogy mennyire veszélyes is az éjszaka közepén a birtokon császkálni. Nem voltam olyan rég óta ebben az iskolában, mégis annyiszor voltam már valamelyik igazgatónál az irodában, hogy annak minden apró részletét le tudtam volna írni.
Úgy tűnt sikeresen kijutottam. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaim miután megéreztem arcomon a friss levegőt. Tudtam hova megyek, ezért nem tétováztam, nem álltam meg. Levegőre volt szükségem, de legalább arra, hogy egy kicsit szabadnak érezhessem magam. Egészen a Simah tavakig sétáltam élvezve az éjszaka nyújtotta csendet. Néha egy egy bagoly hangját ugyan hallottam, mégis csendes volt minden. Szerencsémre ilyenkor senki nem járt a birtokon.
Amint megérkeztem a tavakhoz, leültem a víz széléhez törökülésben, elővettem a kabátom alá rejtett üveget, és Mr. Nyrani intése ellenére is lecsavartam a kupakot és jó nagyot kortyoltam. Jól esett, ahogy másodpercek leforgása alatt az ital végigsöpört a torkomon, és átjárta az egész testem. Lazítanom kellett és egyáltalán nem érdekelt ki mit szól ehhez.

Elhúztam a szám. Elég kiábrándító volt belegondolni, hogy tök egyedül ülök az éjszaka közepén egy tóparton és piálok. Persze késő bánat, mivel esélytelennek tartottam, hogy ilyenkor bármelyik diáktársam is kimerészkedik a kastélyból. Nem mintha olyan jóban lettem volna velük, hogy együtt iszogassunk, de csak nem utasítanának vissza, ha erre járnának.
Tiszta volt az éjjel. Ahogy felnéztem az égre szinte egy felhőt sem láttam, csak azt a kis fényt érzékeltem, amit a Hold és a csillagok árasztottak. Már majdnem telihold volt. Engem különösebben nem befolyásolt, de tisztában voltam azzal, hogy rengeteg embert, vagyis, inkább nem embert igen.
Unottan pillantottam a kezemben lévő üvegre, de aztán gondolkodás nélkül kortyoltam bele újra és újra. Talán nem ez volt életem legjobb döntése, de úgy éreztem most ez az egyetlen módja annak, hogy lazítsak és ha csak kis időre is, de kiverjem a dolgokat a fejemből.
Miközben újabb kortyot tüntettem el az üvegből, nem tűnt fel, hogy valaki felém közelít. Valószínűleg az érzékeim is kezdtek tompulni, tekintve, hogy jó néhány kortyon túl voltam már, szóval, ha jobban koncentráltam volna sem veszem észre Marcust.
Amint a vállamhoz ért és rám kiáltott majdnem kiköptem az épp számban lévő alkoholt. Csak pár másodperc után voltam képes hátra pillantani. Ezalatt a pár másodperc alatt rengeteg lehetőség végigfutott az agyamon. Gondoltam arra, hogy az apám, vagy a bátyám, vagy valamelyik idióta talpnyalójuk az, arra is, hogy egy sorozatgyilkos, vagy valami pszichopata bohóc. Egészen addig, amíg nem néztem hátra és nem tudatosult bennem, hogy nem bohócokkal vagy hasonlóan rémisztő lényekkel van dolgom, a szívem hevesen kalapált, úgy éreztem ki is fog ugrani a helyéről.
Meglepetten, megnyugodva és kissé mérgesen vettem tudomásul, hogy a "támadóm" nem más, mint a drága Marcus.
-A frászt hoztad rám! -pislogtam rá dühösen.
-Hogy kerülsz ide? -kaptam el hirtelen a kezét és húztam le magam mellé a földre. Őszintén meglepődtem. Valójában hiányzott Marcus. Gondoltam is rá, hogy ellógok pár órát és meglátogatom őt és a többieket. Hálás voltam nekik, hogy a sok költözés ellenére is mellettem maradtak. Nagyjából tudták, hogy mi a helyzet az apámmal és, hogy azért volt a sok költözés, hogy ne találjon rám, még egyikőjüknek sem mondtam, hogy ez mégis megtörtént. Mégis hogy mondhattam volna? Nem akartam őket is veszélybe sodorni.
A kérdésére csak az üveg felé biccentettem, aztán felé nyújtottam.
-Ki kellett szellőztetnem a fejem.

-Semmi baj, majd visszakapod! -kacsintottam rá. Valójában sokkal jobb kedvem lett, már attól is, hogy megláttam. Elképzelésem sem volt arról, hogy mi vitte rá arra, hogy ilyenkor erre felé ólálkodjon, de örültem, hogy belém botlott.
Néhány percig csak csendben néztem az arcát.
Akaratlanul is észrevettem, hogy milyen elmélyülten fürkészi a Holdat, mintha megpróbálta volna megfejteni. Nem tudtam mi lehet vele, de azt igen, hogy ez minden telihold előtt megismétlődött. Először csak furcsa kicsit, aztán eltűnik napokra. Valójában aggódtam érte, nem akartam, hogy bármi baja essen. Nem akartam faggatni, de éreztem, hogy valamit nem mond el. Azt hiszem a banda többi tagja is így volt ezzel.
-Minden rendben Marcus? -pillantottam rá őszinte aggodalommal. Nem sok embert engedtem közel magamhoz, de Marcus ezek közé az emberek közé tartozott. Mindig is kedveltem, és mára már be kellett vallanom magamnak, hogy vonzódom is hozzá. Persze ezt soha senkinek nem említettem volna, de a tények, azok tények.
-Hmm...szerintem a hálókörletemben lévő lányok örültek volna, ha beugrasz. -húztam mosolyra a szám. Hiába tartottak kicsit tőlem a háztársaim, ha másért nem, hát azért megpróbáltak velem szóba állni, hogy megtudjanak pár dolgot a fiúkról. A Misery's népszerűségével egyenes arányban nőtt a srácok népszerűsége is, és ezt a Draconiusos lányok sem tudták figyelmen kívül hagyni.
-Jack...Jack...térj vissza hozzám...-énekelgettem, miközben néztem, ahogy Marcus is meghúzza a Jack Daniels-es üveget. Kezdtem úgy érezni, hogy kevés lesz az a whiskey kettőnknek.
-Hééé....hagyj nekem is! -vigyorogtam rá és már nyújtottam is a kezem, hogy még egy kicsit ihassak a piából. Ha megkaptam, akkor ittam egy kortyot, aztán visszaadtam Marcusnak az üveget.
Felvontam a szemöldököm, mikor biztosított arról, hogy bármikor számíthatok rá. Ezzel nagyjából tisztában voltam, de mindig jól esett, amikor ilyeneket mondott. Nekem is komollyá vált az arcom. Sóhajtottam egyet, majd követve a példáját én is hátradőltem.
-Köszönöm...-fordítottam felé a fejem egy pillanatra, aztán a csillagokat kezdtem kémlelni. Kissé már szédültem a hirtelen jött alkoholmennyiségtől. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Nem akartam bajba keverni, mégis úgy éreztem, ha valakinek, akkor neki beszélhetek erről. 3 hónapja annak, hogy felbukkant az apám és a bátyám, és pontosan ennyi ideje titkoltam ezt el előlük, előle.
-Találkoztam az apámmal és Darrennel. -csúszott ki végül a számon.

Hiába mondta olyan meggyőzően azt, hogy minden rendben van, nem tudtam elhinni neki. Ilyenkor mindig furcsán viselkedett, sokat fájt a feje. Nem akartam ezzel cseszegetni, már csak azért sem, mert pontosan tudtam mennyire irritáló, ha valaki faggatózik, ráadásul ismertem Marcust, ő is a maga ura volt, ahogy én, nem mondhattam meg neki mit csináljon, és nem is akartam.
-Haha...mintha nem tudtad volna, hogy az összes Draconiusos csaj ölne azért, hogy az ágyában lásson téged. -húztam gunyoros mosolyra a szám. Marcus nagyon is tisztában volt a saját értékeivel, legalábbis szentül megvoltam győződve arról, hogy nincsenek önértékelési zavarai, vagy ha mégis...akkor elismerésem, remekül leplezi. A bandatagokért rajongtak a lányok, és ez így is volt rendjén. Mégis, amikor arra gondoltam, hogy Marcus és az egyik iskolatársam...egyszerűen csak arra bírtam gondolni, hogy ne már. Nem is értem miért éreztem ezt, de így volt, szóval megpróbáltam elhessegetni a gondolatot minél messzebbre.
-Fűt Jack. -kacsintottam rá és ebből az elgondolásból újabb kortyot engedtem meg magamnak. Már hozzászoktam az alkoholhoz, ami ennyi fiú és egy rockbanda mellett nem meglepő, de azért így is megtudok szédülni a tiszta whiskey-től.
Jól esett csak feküdni a fűben. Örültem, hogy Marcus mellettem volt, valahogy most nem vágytam volna más társaságára.
Miután kiböktem azt az egy meggondolatlan mondatot szinte éreztem, ahogy megváltozik a levegő. Meglepődött...ami nem is csoda, hiszen 17 éven keresztül sikerült eltűnnöm előlük, de most mégis megtaláltak. Az igazat megvallva nem is nagyon akartam már menekülni. Nem akartam úgy leélni az életem, hogy menekülök. Gyűlöltem az egészet, de meg kellett birkóznom vele.
-Nyugodj meg! 3 hónapja találtak rám...azóta, elég sokszor találkoztam velük. -a hangom kissé akadozott, de nagyjából sikerült kiböknöm a dolgokat.
-Azt akarják, hogy közéjük tartozzak, mert...szükségük van rám, családtag vagyok. -vontam meg a vállam kissé nemtörődöm módon, hogy leplezzem valójában mennyire ideges is vagyok miattuk.
-Muszáj úgy tennem, mintha...mintha érdekelnének, mert ha nem, akkor a nevelő családom bánja és...ti. -tettem hozzá óvatosan. Tudtam én, hogy nem kell őket félteni, de az apám és Darren tapasztalt halálfalók, jó sok csatlóssal, szóval nem tudtam nem aggódni értük.
-De semmi baj. Nem turkálhatnak a fejemben. Megkértem az egyik igazgatót, hogy tanítson okklumenciára. -mosolyodtam el, hogy ezzel is megnyugtassam. Én akartam megnyugtatni őt, de közben ő hozta rám a frászt azzal, hogy a fejéhez kapott. Gyorsan felültem és közelebb csúsztam hozzá. Egyik kezem az övére raktam és aggódva pillantottam rá.
-Marcus...ez nem normális dolog. Ne mondd, hogy jól vagy!

-Hmm...sulibuli. Jól hangzik. Ha megemlítem a hálókörletben biztos sokkal népszerűbb leszek.
Mit mondhatnék? Nem voltak oda értem, legalábbis a lányok határozottan nem, amit annak tudtam be, hogy a Misery's tagjai dögösek, nem is kicsit, és szívesen fojtottak volna vízbe csak azért, hogy a 4 srác közelébe férkőzhessenek. Rossz volt ebbe belegondolni, nagyon rossz.
-Ezt vegyem fenyegetésnek Payne? -húztam fel egyik szemöldököm, majd elnevettem magam. Azért azt megnéztem volna, ahogy lerángat rólam valami srácot, aki véletlenül túl közel hajolt a számhoz. Mulattatott ez a gondolat, és az alkohol hatására ez az érzés csak felfokozódott bennem.
Egyszerűen csak nevettem és percekig nem bírtam abbahagyni. Aztán nagy nehezen összeszedtem magam és komolyan pislogtam a mellettem levőre.
-Köszönöm, de így te fogsz megfázni. -világítottam rá arra, hogy a hideg nem csak nekem, de neki is ártalmas lehet. Jézusom, mióta vagyok ilyen aggódó? Nem szoktam ezt csinálni, de azt hiszem ez azért van, mert Marcus fontos nekem, és az a néhány ember, aki fontos ne fázzon meg és ne legyen semmi bajuk. Mások nem igazán érdekeltek, de ők igen.
Jól esett, hogy elmondtam neki, mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg. Marcusnak már csak a jelenléte is jó hatással volt rám, az meg, hogy segít kitalálni valamit azt a tévképzetet keltette bennem, hogy nem lesz semmi baj. Szerettem volna hinni abban, hogy ez így is lesz.
-Persze, hogy ki. Nincs lehetetlen, csak tehetetlen, nem? -vigyorogtam újra, kb úgy, mint valami óvodás. A whiskey ezt hozta ki belőlem, na meg Marcus is.
Az okklumencia jó ötletnek tűnt, ugyanis jelenleg a legértelmesebb ötletem az volt, hogy úgy teszek, mintha minden oké lenne, és ha nem turkálhatnak a fejemben, nem jönnek rá, hogy hazudok. Azért reméltem, hogy hamar kitalálunk valami ennél sokkal jobb tervet, mert nem hittem, hogy ez sokáig működni fog.
-Tudom, van akivel kicsit gyakrabban. -pillantottam rá gyanakodva, de aztán úgy döntöttem tényleg nem firtatom tovább. Sok volt ugyan az összefüggés, ráadásul a hatodikos tananyag elég sok mindenre kiterjed, de nem akartam tovább kérdezősködni. Tiszteltem Marcust annyira, hogy hagyom, ha valami baj van ő maga mondja el.
-Most már igen. -kacsintottam rá. Valóban, azóta voltam jól, amióta megjelent. Elég nyomasztó ebben a kastélyban a banda nélkül.
Meglepődtem a hirtelen "visszafektetésen", de hagytam magam, különben sem tudtam volna nagyon tiltakozni, még mindig ő volt az erősebb, a föld pedig olyan furcsán forgott...Hajjajj Jack, mindig forog a világ, ha a kezembe kerülsz.
-Rendben.-hagytam rá egy mosoly kíséretében. Szótlanul kezdtem el fürkészni az arcát. Mindig is lenyűgöztek a vonásai. Szabadon lévő kezemmel a whiskey-s üveg után kezdtem kutatni, de ahogy megfogtam, éreztem, hogy ez sajna kiürült...pech.
-Ugye tudod, hogy nem fogom megengedni, hogy így elindulj?-simítottam végig az arcán és utaltam arra, hogy megittunk egy üveg whiskey-t és még ha bírja is a piát jobb, ha így már el sem indul alvás nélkül, hiszen a szállás nincs annyira közel. Meg amúgy is, nem akartam egyedül maradni.

Őszintén szólva nem nagyon tudtam eldönteni mit is gondolok, vagy inkább érzek Marcussal kapcsolatban. Mármint, néha úgy éreztem vele kapcsolatban, mintha a bátyám lenne, aztán, mint a legjobb barátom, de tény, hogy az esetek túlnyomó többségében utáltam, ha egy egy koncertünk után egy lánnyal távozik. Jól esett az érintése. Ahogy a combomhoz ért megborzongtam. Azt hiszem vágytam rá, mindenféle értelemben, már elég rég óta. Persze arról fogalmam sem volt, hogy ő mit is gondol erről. Tisztában voltam azzal, hogy sokat jelentünk egymásnak, de úgy gondoltam, hogy csak a húgát látja bennem, főleg mivel nálam érettebb nőkkel volt azért dolga. Nem mintha degradálnám magam, mindig is tisztában voltam az adottságaimmal.
-Reméltem. -mosolyodtam el.
-Nem mondtam, hogy van tervem, csak azt, hogy nem akarom, hogy elmenj. -pillantottam rá, majd ismét az eget mustráltam. Tény, hogy sosem voltam az a nagyon előre gondolkodó típus, szerettem a spontán dolgokat, mert a legkreatívabb dolgok így kerültek elő.
-Különben meg, kijutottam a kastélyból...be sem lehet olyan nehéz. Nem egyedül alszom a szobámban, szóval azt hagyjuk, de a kastély tele van jó helyekkel. -vigyorogtam rá és elgondolkodtam hova is kéne majd mennünk, mert az idő tényleg elég hűvös.
A klubhelyiségbe nem juthatott be, már csak a jelszó miatt sem, de nem is ragaszkodtam ahhoz, hogy ma éjjel a szobámban aludjak, a kastélyba meg nem hittem, hogy olyan borzasztóan nehéz lenne bejutni, egyikőnk sem halálfaló.
Éreztem, hogy feszült. Jól leplezte ugyan, de tisztában voltam azzal, hogy nem nagyon csillapodott a fejfájása. Ennek ellenére inkább úgy döntöttem jobb, ha egyszerűen csak elterelem a dologról a figyelmét.
A kérdését hallva szem forgatva néztem rá. Suli? Hát egyetlen egy dolog jutott róla eszembe, az pedig nem más, mint a hányinger. Nem kell félreérteni, nyitott voltam a tudásra, utáltam az ostobaságot és imádtam varázsolni, de az, hogy kötelező jelleggel kellett bejárni az órákra és a tananyag is rettenetesen kötött volt egyszerűen nem bírtam kibékülni. Mindig úgy voltam vele, hogy csak azt tanultam meg, ami érdekelt és amiről úgy gondoltam hasznos lehet. Sosem voltam lexikon, bár valahogy mindig nagyon könnyen tanultam meg a dolgokat.
-Mint mindig...annak ellenére, hogy néha elfelejtek bemenni órára elég jól.

-Pedig milyen eredeti lenne összebújni az egyik tantermi asztalon. -jegyeztem meg továbbra is szűnni nem akaró vigyor kíséretében. Tulajdonképpen remek ötletem volt arra, hogy megoldjuk ezt a kis alvóhely problémát, de még nem akartam neki elárulni ördögien zseniális tervem, aminél jobbat, ha akartam volna sem találhattam volna ki. Bebizonyosodott, hogy tényleg a spontán ötletek a legnyerőbbek.
Már csak azt nem tudtam, hogy biztosan működni fog e. Egy biztos volt : nem akartam, hogy Marcus elmenjen és nélküle kelljen töltenem az éjszaka hátralevő részét.
Aludtam már a srácokkal együtt, de úgy, hogy csak Marcussal még soha. Furcsa mennyire vágytam arra, hogy mellettem legyen és érezhessem a közelségét.
-Csak amennyire kell. -vontam meg a vállam a "lógós" jelzőt hallva. Hiába, voltak olyan tantárgyak, amik egyszerűen nem keltették fel az érdeklődésem. Például ilyen volt a mugliismeret is. Annak ellenére, hogy aranyvérű vagyok mindig is jártas voltam a mugli világ dolgaiban. Szerettem New Yorkot, Párizst. Sok helyen jártam már amiatt, hogy amióta az eszemet tudom folyton csak költözködtünk. Amúgy is, szerintem hasznosak a mugli kütyük, ráadásul a világuk is, még úgy is, hogy varázslat mentes. Lényeg a lényeg, nem láttam szükségét annak, hogy bejárjak az órákra, és őszintén szólva elég sok tantárggyal voltam még így.
-Gondolod, hogy elég nagy lenne egy lakás kettőnknek? -kérdeztem játékosan közelebb hajolva hozzá.
-Csak egy ágy...akkor gondolom osztoznunk kéne rajta. -mosolyodtam el. Annyira nem is bántam volna, hogy egy ágyon osztozzak Marcussal, bár...kicsit megrémítettek a saját fantáziaképeim, vagyis nem is a gondolatok, hanem inkább a gondolatok főszereplőjének kiléte.
Gyönyörű volt a táj. Nem is tudtam mennyi ideig ültem nyugodtan Marc mellett és néztem a vizet vele együtt. Megnyugtató volt.
-Gyere! -pattantam fel és nyújtottam a kezem Marcus felé, hogy felhúzhassam, legalábbis próbálkozzak. Szédítő élmény volt felállni, ez kétségtelen. Pár másodpercre szükségem volt, hogy egyenesen megtudjak állni a lábamon.
-Szóóóvvalll...kitaláltam hol fogunk aludni. A lényeg, hogy halkan és észrevétlenül.
Megfogtam Marc kezét és valósággal húzni kezdtem magam után a kastély felé. Reménykedtem, hogy senki nem fog minket meglátni és simán bejutunk a kastélyba.