Lovak mezeje

A lovak túlzás, hiszen ezeknek a lényeknek szárnyai vannak de nem thesztrálok, szóval mindenki láthatja őket. Hatalmas, méretű lovak, általában feketék, de akadnak barnák, foltosak, szürkék, és nagyon ritkán elvétve egy-egy fehér is. Ezek az állatok igen makrancos jószágok, nem könnyű betörni őket, de akinek van ilyenje, ahhoz egy életen át hűségesek maradnak.

Ezer éve nem jártam itt. Mégsem változott semmi. Mintha csak tegnap mentem volna el. De nem. Azóta, sok minden változott. Főleg én. Már rám sem ismerne senki sem. Külsőleg biztos felismernének, de belsőleg. Lehetetlenség, hiszen megváltoztam, rossz irányba, természetesen. Mert úgy, hogy ha itt töltöm az időmet, semmi értelme nincsen a bosszúmnak. Ez van. De még magamnak sem vallottam be akkor sem, hogy egy valaki volt, akiért megérte volna itt maradni. Liz. Ő volt nekem a legkedvesebb. De amikor elmentem, keresztüllőttem minden számításomat. Biztos hogy van csávója, nem létezik, hogy ne legyen. A lovak mellett sétálok el. Távolságot tartok tőlük. Egyszer sikerült betörnöm egyet, de ő nem biztos, hogy emlékszik még rám. Meg is találom. Odalépek hozzá, és meghajolok. Tudom, tudom, nem hipogriff, de nem árt a tisztelet. Majd meglepetésemre ő is meghajol. Odalépek hozzá, és megsimogatom a fejét.
- Szóval még mindig emlékszel rám, Theresa? Okos kislány… Okos… Nagyon rég láttalak… De semmit sem változtál. – Egy fehér szárnyas ló… Hát nem csodás? És még emlékszik rám? Még az utolsó hónapjaimban törtem be. Bár bejártam hozzá, de utoljára pár hónapja voltam itt. Nos, dicséretes, hogy még mindig emlékszik rám. Nem ülök fel rá, most nem, nem akarok repülni. Csak ott állok mellette. Nézek valamelyik irányba, hogy nem jön erre valaki. Hál istennek senkit sem látok jönni. Felkötöm a hajam „lófarokba”. Már amennyire ezt fel lehet úgy kötni. Oké, most már feladom, túl csábító a repülés. Felülök a hátára, és megindul, kitárja szárnyait, és felemelkedik. El is felejtettem, milyen jó így repülni. Kapaszkodok erősen, az arcomra őszinte vigyor kúszik az élménytől. Aztán visszaérünk az erdőbe, leugrok a hátáról, megsimogatom a fejét.
- Ügyes kislány, nagyon ügyes. – mosolygok rá, megpaskolom az orrát, és leülök egy fa tövébe. Követ engem, egy darabig, de aztán megfordul, és elmegy aludni valamerre. Én meg nézek ki a fejemből. Aztán unalmamban előkapok egy könyvet, és olvasni kezdem. Ha már jobb dolgom nincsen. Pedig remélem, hogy valaki erre téved. Nem azért, hogy megátkozzam… Hanem csak… úgy.